Hanganyag lejátszása

Tegnap volt egy nagyon jó beszélgetésem, ami kapcsán felmerült bennem pár gondolat, és ezeket szeretném most megosztani veletek:
Félelem. A félelem az a téma, amit hoztam, és ez kicsit ráépül az előző beszélgetésünkre is. Arra, hogy merünk-e találkozni az igazi énünkkel és merünk-e igazán önmagunk lenni. Ez nem könnyű. Nem könnyű az, amikor az ember megkérdezi magától, hogy valójában, mindenkitől függetlenül ki is vagyok én, és mit is akarok.

Mert sokszor olyan programokat csinálunk végig és olyan akciókkal vagyunk tele az életünkben, amivel szüleink álmait vagy ismerőseink véleményeit valósítjuk meg. Mindeközben pedig próbálunk megkapaszkodni valamiben, ami talán megvéd minket a fájdalomtól. Persze, fontosak a kapaszkodók, hiszen, ha nincsenek, akkor lezuhanunk és nagyot eshetünk. Annyira nagyot, hogy olyan apró darabjainkra törünk, hogy utána fel sem tudjuk magunkat építeni újra.

Mégis, én úgy gondolom, hogy meg kell tanulni leesni. Lehet ezt fokozatosan is tenni, először csak egy lépést esni. De be kell engedni a darabokra törést és a fájdalmat, mert különben nincs gyógyulás. Különben nem tanuljuk meg, hogy valójában hogyan férünk hozzá önmagunkhoz, és ezáltal hogyan lehet felfedezni azt, hogy mi a mi utunk.

Van, aki egy életen át fenntartja a merev rendszereit és a kereteit, a kontrollt, az ellenőrzést, mert csak így, a merev struktúrájában tudja megélni önmagát. Én azonban abban hiszek, hogy a fejlődés útja az, hogy eltörjük ezeket a struktúrákat, és engedjük, hogy az érzelmek és a fájdalmak átitassanak minket, hogy ezáltal hozzá tudjunk férni önmagunkhoz, az igazi énünkhöz.